Az élet a tengeren nem könnyű. A kemény fizikai munka mellett az ingerszegény környezet és a bezártság is megnehezíti a hajón dolgozók mindennapjait. Igaz ez ma is, de különösen a régi időkben, amikor a hajók sebességét a vitorlák és a szél határozta meg. A hajó a modern technológia ellenére ma sem tartozik a leggyorsabb járművek közé, a vitorlások korában a legénység pedig sokszor hónapokig (egyesek akár évekig) el sem hagyta a tengert.
Ilyen körülmények között elengedhetetlen, hogy a személyzet legalább minimálisan is jól érezze magát. Ehhez járult hozzá – többek között – a napi alkohol adag. Ez közel 250 éven keresztül rum formájában történt a Brit Királyi Haditengerészetnél.
Eleinte sört osztottak a tengerészeknek (esetleg bort vagy égetett szeszt, leginkább brandyt, mikor mi volt), azzal viszont a tartósítóipar napjainkban megszokott fejlettségi szintjéig volt egy igen nagy gond: hamar megromlott. Annyira, hogy inkább poshadt vizet ittak helyette, mert azt legalább lehetett cukorral és citromlével javítani.
Az eltarthatóságon túl a sör más szempontból sem volt megfelelő ital: távol az anyaországtól, az új gyarmatokon nem igazán főztek sört. Nyugat-India (aminek semmi köze Indiához, valójában a Karib-térségre kell érteni) szigetein viszont igen korán megkezdődött a rum előállítása.
A rum a gyarmatoknak köszönhetően megfelelő mennyiségben volt elérhető (minőségről eleinte nem volt szó) és tartósnak bizonyult a hosszú tengeri utaztatás ellenére is.
De mikortól ihatták a tengerészek a rumfejadagjukat? A hagyomány szerint 1655-ben, amikor a britek, elűzve a spanyolokat, megszállták Jamaikát, a tisztek embereiket rummal jutalmazták a sikeres invázióért. Mondhatnánk, hogy így egy több mint 300 éves hagyomány jött létre.
Azonban az igazság az, hogy a rumfejadagot hivatalosan csak 75 évvel később, 1730-ban vezette be az Admiralitás. Addig jobbára a kapitányokon múlott, hogy a hajókon szolgálatot tevők mit esznek-isznak. Azonban ebben az évben adták ki az Őfelsége tengeri szolgálatára vonatkozó előírások és utasítások című művet, mely részletesen szabályozza többek között a személyzet napi ellátását is.
Amint az alábbi képen látható, az Ellátmányról című fejezet III. pontja említi az alkoholos italokat. Míg hazai vizeken naponta 1 gallon (3,785 liter) sör volt a fejadag, addig a Brit-szigetektől távol szolgálatot tevők ha a bor elérhető volt, abból 1 pintet (0,4732 liter), brandy, rum vagy arrak (délkelet-ázsiai párlat, mely kevésbé volt népszerű) esetén pedig fél pintet (0,2366 liter) kaptak. Ezt az adagot két részletben osztották ki (délelőtt és este), (nem)szabályozástól függően tisztán vagy vízzel különböző mértékben vegyítve.
Az alkohollal viszont elég sok baj van, az egyik legismertebb, hogy az ember kevésbé pontosan végzi a munkáját kapatosan, illetve gyakran válik kötekedővé. Azt nem is említem, hogy a bódult állapot miatti óvatlan mozdulat mit jelentett az árbocon dolgozva… A hajónaplók szerint a legtöbb büntetést (ami a megostorozás volt) ittasság miatt elkövetett kihágások miatt szabták ki. Ezért az idők folyamán a fejadag egyre jobban csökkent. A rum fejadag eltörléséig a tot, ahogy az egyszerre kiosztott mennyiséget nevezték, mindössze fél gill, vagyis 71,03 ml volt. Tehát nem sokkal több mint egy feles.
Ugyanakkor képzelhetjük, hogy főként a forró éghajlatokon milyen problémát okozhatott már ennyi ital is, kiegészülve az illegális forrásból származó többlettel (sokan ugyanis n fogyasztották el, hanem elraktározták “gazdasági” célból és eladták társaiknak).
Az évszázadok során sokan és sokféleképpen próbálták a napi fejadagot (daily tot) eltöröltetni. A teljes beszüntetés helyett a mennyiséget fokozatosan csökkentették, vagy később igyekeztek pénzzel jutalmazni az absztinenseket. Előbbi békeidőben még működött is, utóbbira azonban sokáig nem volt nagy kereslet – a fejadag helyett annyira kevés pénzt lehetett kapni, hogy inkább megérte meginni (vagy a már említett módon elspájzolni).
A brit haditengerészeti napi rum adag koporsójába a modern technológia verte be a szöget. Az új hajókon megjelenő gépek nagyobb odafigyelést kívántak, de a szárazföldre lépve autóba ülni sem lehetett kapatosan. Végül a gyásznap, angolul Black Tot Day 1970. július 31-én jött el, amikor is – lezárva a két és fél évszázados hagyományt – utoljára szólította a fedélzetmester sípja a legénységet, hogy igyanak az Uralkodó egészségére.
Mi pedig, ha a nap hátralevő részében nem kell sem dolgoznunk, sem vezetnünk már, töltsünk egy fél gillnyit magunknak és igyunk ennek a hagyománynak az emlékére.
Up spirits!
(A bejegyzésemet javarészt James Pack kapitány Nelson’s blood című könyve inspirálta – egyszer ezt a művet is bemutatom majd.)
